A primitív tűzgyújtás egy jól ismert és bevált módját szeretném kicsit közelebbről is megismertetni az érdeklődőkkel.
Talán ez a módszer volt a legelterjedtebb és legnépszerűbb Európában a 16.-19. század között, a modern gyufa kialakulása, megjelenése előtt. Szerintem még ma is hasznos jártasság. Ne keverjük össze a modernebb szikravetős módszerekkel (gondolok itt a ferrocerium rudakra, magnézium tömbökre, stb...). Ehhez a tűzgyújtási metódushoz három fő összetevőre van szükségünk:
1. acél (keményre edzett szénacél) “tűzpattintó” (steel)
2. kovakő (flint)
3. éleszték, ami képes elkapni és megtartani a csiholt szikrát (tinder)
Ez utóbbi leggyakrabban a taplógomba vagy elszenesített pamutdarab, juta esetleg kender-kötél. Ezeket a kellékeket egy külön tarsolyban, szütyőben vagy dobozban hordták magukkal a korabeli utazók, erdőjárók. Ezen kívül természetesen szükség van további száraz élesztékre és rőzsére, gyújtósra, tűzifára.
A módszer lényege, hogy a kovakő és az acél összeütésével szikrát pattintunk, és ezt a szikrát felfogjuk a taplóban, amiben ettől kis “parázs” keletkezik, és egyre terjedő izzásba jön. Az izzó taplót egy előre elkészített, száraz madárfészekszerű élesztékbe csomagoljuk, és módszeres fújással szítjuk, amíg lángra nem lobban. Ennél a fázisnál kihasználhatjuk az esetleges légmozgást is, mivel ebben az esetben a szél segít, nem ellenségünk (ez előny a gyufával, öngyújtóval szemben...). Ezután a lángra lobbant élesztéket a már előre összekészített, tetszőleges alapú tűzrakásba helyezzük, és hamarosan barátságos, ropogó tábortűz mellett melegedhetünk.
Kicsit részletesebben:
Mikor a kovát és az acélt összeütjük, a kova éles, kemény széle leválaszt egy apró acéldarabot, és ez az acéldarab a leválasztás közben keletkezett hő és a levegő oxigénjének segítségével “begyullad”, amit mi repülő szikraként látunk.
A kovát és az acélt mindkét irányban össze lehet koccintani (tehát az acélt a kovához, vagy a kovát az acélhoz). Mindkét esetben kapunk szikrát, de ennek függvénye, hogy hol helyezzük el a taplónkat. Ha a kovát koccintjuk az acélhoz, akkor a tapló alulra (esetleg a földre, az élesztékkupacba) kerül. Szerintem, ez a megközelítés nehezebben kivitelezhető és ezért én az acélt koccintom a kovához. Más esetleg pont fordítva tapasztalja... Számomra ez vált be jobban, sokkal könnyebbnek, megbízhatóbbnak találom, és ezt is próbálom bemutatni. Tehát, (jobbkezeseknek..) balkezünkben a kovakő tetejére helyezzük a taplónkat, egészen közel (szinte egyvonalban) a szélével és hüvelykujjunkkal rászorítjuk.
Ezután a jobb kezünkben tartott acéllal gyors, felülről lefelé irányuló, nem túl erőteljes mozdulattal (szinte csak súrolva) odakoccintunk a kő élére, ahol a tapló és a kova széle egymáson fekszik.
Ha a szikrák repülnek akkor jó úton haladunk...Ezt a mozdulatot ismételjük, amíg meg nem pillantjuk a kis izzó pontot a taplóban. Ez az izzás, ha egyszer beindult már nem fog kialudni, amíg az anyagot fel nem emészti. (Az itt következő képen látható a kialakult és amőbaként terjedő izzó pont)
Ekkor esetleg enyhe ráfújással segíthetjük az izzást, miközben már tesszük is az előkészített éleszték csomagba,  amit az izzó taplónk köré tekerünk, és most már erőteljesebb fújással szítani kezdjük, amíg lángra nem kap.
A következő képen már látható a füst...
...Itt már lángocskák is feltűntek (ha jó szemünk van, a fekete, elszenesített pamut szintén látható)...
...Majd az egész köteg lángra lobban...
Talán komplikáltnak tűnik leírva, de egy kis gyakorlással hamar elsajátíthatjuk a megfelelő technikát, olyannyira, hogy egyetlen koccintás is elég lesz az esetek többségében. Az éleszték csomagról még annyit szeretnék mondani, hogy sok mindent lehet használni erre a célra, többek között különböző száraz fűfélék, sás, szétbontott növényi szálak vagy rostos faháncs, öreg fészek, stb., amit az adott környezetben sikerül összegyűjteni (akár útközben is ...). Kovakőnek nagyon sokféle kőzet megfelel, leginkább a kvarc félék, obszidián, vulkanikus kőzetek, stb., de akár összetört folyami kavics darab is. Természetesen van, amelyik jobb és van, amelyik kevésbé, a lényeg, hogy legyen kemény, éles széle, és szikrát tudjunk pattintani vele. A legjobb, ha a tűzpattintó acélunkat magunkkal visszük és kipróbáljuk az alkalmasnak látszó köveken. Pl.: Folyó és patakmedrek, kőomlások, hegyoldalak, tengerpartok, jó lelőhelyek lehetnek. Keressünk jól pattintható, kvarcos, üveges vagy viaszosnak látszó darabokat. A tűzpattintó acélt pedig, beszerezhetjük egy késkészítőtől vagy kovácsmestertől. Ezek formája általában D, C vagy U betűre emlékeztet, különböző cifrázásokkal.
Esetleg házilag is előállíthatjuk, pl. a késnek is jól bevált régi reszelőből, de szükség esetén egy szénacél pengés kés, csukott bicska foka vagy egy baltafej is kielégítő. A rozsdamentes acél nem megfelelő erre a célra. Noha eddig végig taplóról írtam (értsd: taplógomba), taplónak én az elszenesített pamutot (charred cloth) használom előszeretettel.
Véleményem szerint ez igen egyszerűen, könnyen előállítható, és kiválóan alkalmas ehhez a hagyományos tűzgyújtási módszerhez. Itt megjegyzem, hogy nagyszerűen működik a nagyítós módszerrel és a ferrocerium rúddal is. Ezen kívül könnyen tárolható és szállítható.
A készítését pedig, az alábbiakban megpróbálom leírni. Alapanyagnak keressünk valami régi 100% pamut (100% cotton) anyagot. Gondolom, mindenki talál elkopott farmert, pólót, flanel inget, frottír törölközőt vagy valami hasonlót. Bármilyen szín megfelel, de ajánlom a fekete szín kerülését (ezt a későbbiekben újra megemlítem..) A következő kellék egy jól zárható, kisméretű fémdoboz, pl. cipőpasztás doboz, vagy az általam is használt Altoids cukorkák doboza, stb... (de, természetesen lehet valamivel nagyobb is..) A doboz fedelébe, lehetőleg középre, egy kis (1-3mm átmérő) lyukat fúrunk. Ezután a pamutból megfelelő méretű és formájú darabokat szabunk (nagyjából a konténerünk alapterületével megegyezőt), hogy a dobozunkba férjen és azt kitöltse. Ezeket a darabokat szépen egymásra pakoljuk a dobozban, nem túl szorosan és nem is túl lazán.
Mikor a tartály megtelt, bezárjuk a fedelet, és már készen is vagyunk az anyag előkészítésével.
Ezután egy kis tűzre vagy esetleg campingfőzőre van szükség a feladathoz. Magát az elszenesítést, a keletkező füst miatt inkább a szabadban végezzük, és ezért nem javaslom a konyhai tűzhelyet sem... A lezárt fémdobozt ne a lángoló tűz közepére helyezzük, hanem inkább a leégett parázsra vagy a tűz széléhez, (campingfőzőre, BBQ-ra, ha azt használunk).
Rövidesen fehéres füstöt fogunk látni a fedélen lévő lyukból szivárogni.
Ez a fehér füst (gáz) esetleg lángra is lobbanhat.
Ne ijedjünk meg, oltsuk (fújjuk) el a lángot, kicsit helyezzük távolabb a tűztől és “főzzük” tovább.
Mikor már nem jön több füst a lyukból, vegyük ki a dobozt a tűzből és tömjük be a lyukat egy kis faragott gallyacskával, fogpiszkálóval vagy valami hasonlóval, és várjuk meg, amíg lehűl. NE NYISSUK KI!! (akkor oxigént kap, lángra lobban és elég..) Csak akkor nyissuk ki, mikor már annyira lehűlt, hogy nyugodtan kézbe lehet fogni és nem forró az érintésnek. Ha a dobozban egyformán, egyenletesen megfeketedett, elszenesedett anyagot találunk (minden rétegben), ami nem morzsálódik az érintéstől, és a kezünket sem kormozza különösebben, akkor minden jól sikerült.
(Itt könnyíti meg a dolgunkat, ha nem fekete színű pamutot használunk...) Abban az esetben, ha még látszik az anyag eredeti színe, vagy csak barnás színt kaptunk, zárjuk be a dobozt és tegyük vissza a tűzbe (nem “főztük” elég hosszan vagy a hő nem volt elegendő). Ha esetleg morzsolódó, pergamenszerű, égett szélű, erősen kormoló anyagot kaptunk..., azt jelenti, hogy túl sokáig tartottuk a tűzben. A legjobb egy újabb adagot készíteni és megismételni az eljárást. A sikeresen előállított elszenesített pamutot tároljuk valami jól zárható, vízhatlan dobozban, zacskóban. Pl.: 35mm-es film doboz, vagy mélyhűtős (Ziplock) zacskó.
Remélem, ez a kis ismertető iromány többeknek kedvet csinál eme tradicionális és érdekes tűzgyújtási módszer kipróbálásához, elsajátításához.
forrás:MTP |
AJÁNLOM AZ OLDALT
