A hetvenes években ezt nemigen tűrték, a szovjet titkosszolgálat egy idő után minden lépését figyelte. Kazahsztánban akkor már többet időzött, mint itthon, ott is halt meg, még ötvenéves sem volt. A hivatalos verzió szerint szívroham végzett vele, ám sokak szerint megmérgezték. 
Hihetetlen mennyiségű anyagot gyűjtött az ázsiai köztársaságokban, ám feldolgozásához két tucat nyelvészre volna szükség. Mándoky nagyon sok nyelvet és nyelvjárást ismert, de tudtommal feljegyzéseihez nemigen mernek nyúlni. A karcagi Barbaricum adott ki belőlük könyvet, de csak gyűjtéseinek töredékét, ahogy Schmidt Évának is eddig csupán egy kötete hozzáférhető Jelentések Szibériából címmel. 
De a történetnek ezzel még nincs vége. 
Mándoky tudása és egyénisége rabul ejtett egy rendíthetetlen erejű, jó arcú újságírót, Sudár Istvánt. Tőle szerzett ismereteket a kunok múltjáról és arról, hogy félig-meddig ő is kun származék. Hatására döntött úgy, hogy lovakat hoz Kazahsztánból, azt a fajtát, amelyen Kötöny király népe érkezett Magyarországra. Édesanyjával mindenüket pénzzé téve maga mellé vette Mándoky Kongur kazak özvegyét, és Almatiba repült. Sikerült lovakat vennie, óriási erőfeszítések árán hazahozta őket, ez lett, ahogy ő hívta, a „napkeleti ménes”. 
Aligha gondolta, hogy helyet találni neki sokkal nehezebb lesz. Járt velük a Dunántúlon, aztán Pest határában, végül a Szentendrei-szigeten kötött ki az állomány. Sudár Istvánnak, akit mindenki kőkeménynek látott, a sok csalódás és gonoszság előbb a házasságát, majd az egészségét tette tönkre, és alig harminchat évesen meghalt. 
Halála után a lovak tulajdonjogát megkaparintotta egy ismert orvos, aki azóta perben és haragban áll Sudár István édesanyjával, de jelentkezett Aba polgármestere is, hogy méltó helyet adna a napkeleti ménesnek.

József Attila egyik sora nem akart kimenni a fejemből. Ismert sor, a Tudod, hogy nincs bocsánatból való: „A titkokat ne lesd meg…” 
Ők mégis meglesték őket. Ezért kellett nekik és életművüknek különös módon elpusztulniuk? Sokan voltak, akik azzal a szándékkel indultak keletnek.És hogy jártak… 
Elpusztult Ottó, a domonkos barát, IV. Béla küldte, hogy kutassa fel az Ázsiában maradt magyarokat; maláriában halt meg Csoma, mielőtt elérte volna hosszú útjának célját. Melléjük tehető Csontváry, akinek életműve csak hajszál híján menekült meg, viszont gyakorlatilag éhen halt. Ott van az építész Medgyaszay példája: a magyarok őshazáját kereste Indiában, és tekintélyes anyagot gyűjtött. Csaknem az egész odaveszett, és ugyanígy járt Zajti Ferenc, akit Tagoréval és Modi professzorral kötött barátsága vitt Indiába. Élete során szenvedélyesen gyűjtött tudományos anyagot a magyar őstörténetről. Mi történt vele? Halála másnapján ismeretlenek a MÉH-be vitték, ahol bizonnyal bezúzták, tehát megsemmisült. 
Miféle fátum üldözte őket? Van ennyi véletlen? 
„A titkokat ne lesd meg…” 
De ki mondja meg, mi a titok? Az talán, aminek ismerete kockázatos? Aminek értéke pénzben nem kifejezhető? Amit óvni kell az avatatlanok elől? Egyáltalán: ki ismerheti meg őket? Aki rendelkezik a tudással? Vagy az, akiben megvan a különleges képesség annak felismerésére, hogy mikor és ki méltó a titok őrzésére? És tán a legfontosabb: hol a határ „titok” és titok között? Miért mondta Schmidt Éva, hogy magyarokat ne engedjenek a hantik szent helyeire? S itthon a hozzá hasonlók miért mondják, hogy nem szabad bolygatni a magyarok szent hegyének, a Pilisnek titkát, jobb, ha az a föld alatt marad… 
Mennyi kérdés és milyen kevés válasz.